Míg Magyarországon már november elejétől kaphatóak a mikulásos csokik, Indiában semmi ilyesmi nincs. A boltokban ekkor is ugyanolyan áru található, mint mindig. Sok bolt ugyan karácsonyi díszbe öltözik, de ez a közelébe sem ér a nem sokkal korábban lévő ünnep, a Diváli dekorációknak.
Így volt ez a megérkezésünkkor is. Már több mint 2 hónapja voltam Indiában, és bár egy külső szemlélő talán nem jött volna rá a 7°C alapján, a karácsony vészesen közelgett!
Az első jele ennek az volt, hogy december elején az egész iskola karácsonyi díszbe öltözött. A lépcsőkön műfenyő ágak jelentek meg, a hallban pedig egy nagy adventi koszorú. Az advent első vasárnapját követő hétfőn összegyűlt az egész Német Iskola, közösen énekeltünk és gyújtottuk meg az első gyertyát.
Karácsony előtt szerencsére nagyobb esemény is volt, hogy a legmogorvább Grinchek is ünnepi hangulatba kerüljenek.
A kedvencem a Mikulásünnepség volt a német nagykövetségen. Ide nem csak a Német Iskola tanulói voltak meghívva (szülőkkel együtt), de minden német gyerek hivatalos volt, aki Indiában lakott. Amikor az osztályfőnököm elmondta ezt, eléggé meglepődtem! Hogy fog ennyi ember elférni a nagykövetségen? 10 évfolyam minden tanulója és az óvoda növendékei, szülőkkel együtt? Oké, hogy az 5. osztályban mi pl. csak nyolcan voltunk, de akkor is, ehhez minimum egy bálteremre lesz szükség!
Kis európai viszonyokhoz szokott lánykaként eszembe sem jutott a nyilvánvaló! Nem kell ide terem, a jó idő miatt még csak kabátra sincs szükség a kerti mulatsághoz.
A nagykövetségre érkezve egy óriási feldíszített fenyő fogadott minket. A Himalájában már persze láttam fenyőt, de Delhiben még sehol, pláne nem olyat, amit karácsonyfának árultak. Ez viszont igazi volt, ráadásul kétszer akkora, mint én.
Az udvart borító piros szőnyegen székek sorakoztak. Elöl a diákoknak, hátul pedig a szülőknek. A széksorok mögé asztalokat tettek, amik egyelőre üresen álltak. Ez nem is volt baj, ugyanis minden osztály kis műsorral készült, én pedig szörnyen lámpalázas voltam! A mindennapi kommunikáció már ment, de még nem tudtam túl jól németül, így az evésre gondolni sem tudtam. Már mindenki helyet foglalt, de a színpad szélén mégis maradt egy feldíszített szék. Odafordultam a barátnőmhöz, hogy megkérdezzem, szerinte kit várunk még, de ő a szavamba vágva felkiáltott. “Schau mal!” mondta, és a bejárat felé mutatott.
Odafordultam, és valami olyasmit láttam, amit soha nem fogok elfelejteni!
A kapun keresztül egy igazi, hatalmas elefánt sétált felénk. A fejét színes ábrák díszítették, a hátán pedig nem más ült nagy szakállal, piros ruhában, mint maga a Mikulás!
Elegánsan leszállt a nagy állatról, leült a székbe és elővette a nagy, arany könyvét. Minden egyes gyereknek felolvasott egy kedves, személyre szóló szöveget, ezután pedig kezdődhetett a műsor.
A fellépés után még ajándékot is kaptunk! Mindenki egy igazi, finom csokis adventi kalendáriummal és egy cuki plüssállatkával mehetett haza! Ennek különösen örültem, mivel akkoriban a környékbeli boltokban sehol nem lehetett igazán finom csokit venni. (A kekszek ellenben nagyon jók!) Másrészt pedig adventi kalendáriumot sem lehetett kapni. Ekkorra már az asztalok is megteltek mindenféle finomsággal. Az egész délután remek hangulatban telt!
Nálatok mikor érkezik a Mikulás? Kipucoltátok már a cipőtöket?
Nálunk este jön, addig is elolvasom a történetét 🙂 Ha téged is érdekel, kattints a linkre: Santa és az Éj asszonya
Kommentek