Ma reggel egy kicsit hidegebb van, mint eddig. A konyhában, ahol nincs külön fűtés már fázom egy kicsit miközben a reggelit készítem.
Erről egy másik hideg őszi nap jutott az eszembe. Apukám reggel, mint mindig, zenével ébresztett minket. Bár elég korán volt még, nem okozott gondot az ébredés, valószínűleg az adrenalin miatt. Ugyan még 10 éves sem voltam, de azért éreztem, hogy ez egy nagyon különleges nap!
Reggeli után elbúcsúztunk a nagyitól, a háztól és a kutyáktól, és elindultunk a reptérre. Korábban még soha nem jártam reptéren, nagyon izgalmas volt látni, ahogy az a rengeteg ember nagy bőröndökkel siet jobbra- balra. Ráadásul egy igazi meglepetés is várt rám, ugyanis a legjobb barátnőm eljött még egyszer elbúcsúzni tőlem. Meglepett egy kis csomaggal és egy levéllel, amit később, a repülőn olvastam el. Tőle is elbúcsúztam, és elindultunk a reptér belseje felé, ahová csak azok mehetnek, akik valóban utaznak valahová. Szomorú voltam, de izgatott is. Életem elő repülése!
Pár óra várakozás után egy kis gépre szálltunk, ahol szerencsére mind a négyen egymás mellé kaptunk helyet, közöttünk a folyosóval. Bekapcsoltuk az övünket – felelősségteljes nagytestvérként természetesen segítettem a mellettem ülő öcsémnek. A repülő egyre gyorsabban ment, majd felszállt. A száguldás tetszett, de a felszállás után kicsit olyan érzésem támadt, mintha a gyomrom fáziskésésben lenne.
Az út Bécsbe rövid volt, épphogy befejezték a reggeli kiosztását, már el is kezdték a tálak beszedését. Az ajándékba kapott kártyákat, kifestőket és egyéb apróságokat nem is volt időnk megnézni.
A bécsi reptér óriási, én már Ferihegytől is elámultam, de össze sem lehet hasonlítani a kettőt! Rengeteg az étterem, a kávézó és persze az üzlet. Miután becsekkoltuk a nagy csomagjainkat, megebédeltünk egy McDonaldsban. Akkor még nem is gondoltam, mennyire más lesz ez az étteremlánc Indiában! Jóllakva a – sokáig utolsó – marhahúsból készült hamburgerünkkel, elindultunk felfedezni a repteret. Bár hosszú órákat kellett várnunk az átszállásig, gyorsan elrepült az idő, főleg mivel mindhárman kaptunk jó pár német képregényt.
Már a kisebb gép is nagyon tetszett, de a repülő, amibe az utazás hosszabb felére szálltunk, teljesen lenyűgözött. Az egyik testvérem mellé ültem, apukám pedig mögöttünk ült a másik öcsémmel. Minden ülés mellett egy fura távirányító/telefon volt, előttünk pedig egy képernyő. A légiutas kísérő hölgytől kis párnát és puha takarót kaptunk. Az ablakból néztük, ahogy egyre kisebbek lesznek a házak, így végül teljesen eltűnnek, mi pedig hosszú időre elhagytuk Európát. Vacsorának indiai ételt szolgáltak fel, amit én igazi válogatós kislányhoz illően csak piszkálgattam a villámmal. Az indiai konyha ma már a kedvenceimhez tartozik, de akkor furán nézett ki, és nagyon fűszeres volt.
Magyarországi idő szerint is késő volt, már amikor leszállt a gép, Indiában pedig 4 órával tolódik el az idő (néha 4 és fél a téli-nyári időszámítás függvényében). Ahogy földet értünk, mindenki felpattant. Bár még világított a biztonsági öv bekapcsolására utasító lámpa, elkezdték levenni a bőröndjeiket, és az ajtó felé nyomakodni. Ettől egy kicsit megijedtem, de ma már tudom, ott így szokás:)
A reptérről kilépve két dolgot vettem észre: Az egyik anyukám volt, aki mosolyogva várt minket, a másik pedig az illat. Nem volt teljesen kellemetlen, de mindenképpen szokatlan, már-már kézzel tapintható illat. Sokkal melegebb is volt, mint Budapesten, de azért jól éreztük magunkat a hosszúnadrágban. Kabát nem kellett, elég volt a pulóver. Egy járműhöz mentünk, ami előtt egy indiai férfi, a sofőr állt. Bemutatkoztunk neki, bár hármunk közül egyikünk sem tudott angolul, így csak segítséggel ment. Beszálltunk az ütött-kopott kis minibuszba mind az öten, és elindultunk az új otthonunk felé. A meglepően sötét útra és házakra kinézve azon gondolkoztam, vajon milyen lesz az életünk Indiában.
Az emlééékek 😀 Nagyon jó:)